Magyar Wobblerfaragó Mesterek V. rész – Cruelbaits

Van egy magyar gyártású gliderem, a címlapfotón ő látható. Csak nézem a róla készült képet és Ákos szavai jutnak az eszembe: „tényleges és az optikai színkeverés”. Komolyan mondom, többet kellene beszélgetnem művészekkel, tudnak valamit… de addig sem maradok rest és „in medias res” alapon bele is vágok a Wobblerfaragó Mesterek V. epizódjába. Abba a rendhagyó részbe, ahol a faragás szétválik a festéstől, és közben a hand made csaliból valódi termék születik.

Ez a termék a Cruelbaits márkanevet viseli, ami mögött két igazán jó fej és nem kevésbé eltökélt Wobblerkészítő Mester rejtőzik, Nacsa Gábor és Szente-Szabó Ákos. A bejegyzés második, egyben izgalmasabb felében mesélnek majd egy kicsit magukról és a Crulebaits-ről ők is, viszont előtte vegyük egy kicsit közelebbről is szemügyre csalijukat, a Godfather-t. Igen, így egyes számban! Mert az alkotók első körben egyetlen típus tökéletesre csiszolása mellett döntöttek. Becsülendő ez a fajta fejlesztő munka, mikor ugyan azon a típuson sokadszor is javít valamit a készítője (jelen esetben készítői, csak egyes számban hatásosabbnak tűnnek a mondataim ☺), míg végül kitartásának köszönhetően létrehoz egy tökéletes terméket. Sőt, egy márkát, amit lépésről lépésre épít fel. Persze ez az én dolgomat most kicsit nehezíti, mert nem csak, mint hand made wobblert, hanem mint terméket is szemügyre kell vennem e fahalat.

Mint kézműves termék, mint hand made glider a Godfather jó, nagyon jó. Nem vagyok piackutató, így ezt a témakört nem fogom sokáig vesézgetni, de szerintem jól csinálják a fiúk. Jól, mert a termék, marketing értelemben használt jelentése mögött valóban ott áll egy, a jelzőinek megfelelő csali. Jól, mert saját, egyetlen kezdeti hibájukból is tudtak tanulni és ezt a csali vásárlóival megosztani. Jól, mert… ja bocsi, azt mondtam nem fogok sokáig csámcsogni a témán….

Mint wobbler, a Godfather szintén nagyon rendben van:

A forma. Mint említettem nem vagyok otthon a Gliderek piacán, de pont ilyet még nem láttam, még annak ellenére sem, hogy a fizika törvényszerűségei miatt, azért eléggé kötött korlátok között mozog ez a kategória.

A design. Igen, nos ha jól emlékszem pont azzal kezdtem a mondandómat. Igaz, hogy akkor egy fotóról írtam, és egy marketingfotó lehet bármily jó, akár annyira is, hogy a fénykép ábrázolta tárgyat élőben kézbe véve csalódás érhet bennünket. Itt erről szó sincs. Szemléltetés gyanánt két különböző stílusban is befotóztam a csalit. Itt a második.

Ráadásul most is itt hever előttem, élőben az íróasztalomon, kb. 120 darab félig kész wobblerem mellett, és szép. Ennyi, engem megvett… te meg, kedves olvasó menj és…

Korábban említettem, hogy ha a jövőben terméktesztekre adnám a fejem, akkor a kimagasló termékekre én is plecsniket fogok osztogatni, legyen az bármennyire is elcsépelt dolog. Kezdésnek elég magasra teszem a lécet és rögtön a legmagasabb elismerést jelentő pecsétet préselem a digitális felületre!

A Wobblerfaragó Mesterek részei nem szólhatnak kizárólag a csali bemutatásáról és ez az epizód sem lesz kivétel. A Mester, jelen esetben Mesterek bemutatásába érdemes időt és energiát fektetni, és nem csak a kíváncsiság miatt. Bár sokakat érdekelhet, hogy ki vagy kik lehetnek a bemutatott műcsalik alkotói, arra is érdemes figyelmet fordítani, hogy mit osztanak meg velünk. A korábbi részekhez hasonlóan, most is tanulságos gondolatokat olvashat az arra fogékony érdeklődő, főleg, hogy ezúttal a standard bemutatkozó bejegyzés, izgalmas beszélgetéssé bővült:

Nacsa Gábor: „Az első wobbleremet 2 éve csináltam. Az ős godfathert, kb. még 4-5 eltérő alkatú cimborájával együtt. 10 évnél régebben pergetek, és 2007 óta használok rángatós jerkeket, topwatereket eredményesen. Mindig kerestem azokat a modelleket, amik az én tipikus alföldi holtágaimra, csatornáimra a legmegfelelőbbek, de valami hiányzott. A gyári csaliknál szinte mindig hiányzott valami: vagy gyorsan süllyedt, vagy nem volt igazán jó színben, vagy itthon nem volt elérhető stb. Másnak a mérete volt túlzó a hazai vizekre. Tudtam, hogy mi lenne nekem az eszményi jerk mozgás, és süllyedés, de egybe gyúrva nem találtam meg. Volt ismeretségem egy csaligyártóval, de őt nem érdekelte a téma, így gondoltam egyet, és megcsináltam magam. Nem tudtam, hogy mibe vágom a fejszém pontosan, de érdekelt, és kihívást találtam benne. Igazság szerint olyan ez, mint a horgászat. Minél többet tapasztalok belőle, annál nagyobb kihívásokat találok benne. Mivel 3. generációs asztalos családból származom, ezért nem az iskolai technika óráról hoztam a barkács szeretetem, hanem a famegmunkálás a szakmám. De jobban izgatott valami használati tárgyat létrehozni, mintsem egy bútort összelegózni alkatrészeiből… Itt egy komplex rendszert kellett felépíteni, ami egy egésszé áll össze, és a rendszer egyes elemei összhangban vannak a többivel… És egyedileg kitalált és kísérletezett megoldások sora hoz létre egy olyan használati tárgyat, ami nem nagyon hasonlít az összetevőire a végén. Ez nagyon izgalmas, és büszke vagyok arra, amit eddig elértünk, mert azt gondolom róla, hogy ez a mi nagybetűs „szellemi termékünk” is. Bizton állíthatom, hogy beleadtunk apait-anyait. Mindenből kell egy kis adag: Fizika, kémia, famegmunkálás, esztétika, anyagismeret, marketing, kereskedelmi ismeretek, stb…  csak hogy a legfontosabbakat említsem. Sok embernek már az betetté a kaput, hogy valami olyanon dolgozik hónapokig éjszakánként, ami lehet, hogy csak a pénzt viszi, és nem tudja, hogy egy marék selejten kívül lesz-e belőle bármi is a végén… Mi végig bátorítottuk egymást, és átsegítettük a másikat a nehéz helyzeteken. Mert volt ilyen pár.

Magával a csali testtel nem kellett sokat kísérletezni, mivel a technikumban, és a főiskolán kapott fizikai tanulmányaimat vettem alapul, és komoly elképzeléseim voltak arról, hogy a különböző súlyok miért kerüljenek oda ahova. És az elméletet a gyakorlat igazolta. A csali 90%-ban azt tudta, amit vártam tőle. Egy picit rontani kellett az ideálisnak tartott súlyozáson, hogy a használhatóság megfelelő legyen. Az első darabot Akril modell spray-vel és alufólia borítással láttam el, és úgy próbáltam ki. 2. dobásra hozott egy 69cm-es csukát. Na, nekem ott volt végem először ebben a témában.  Az őszi szezonban több 65+-os társa követte, ami után azt éreztem ebben több van, mintsem egy darab csali. És elkezdtem ebből a prototípusból egy terméket fejleszteni. Társul hívtam Szente-Szabó Ákos kollégámat, aki boldogan elfogadta a felkérést és mint designer festő és tettestársam segített a munkában amit nem is tudtunk, és ma sem igazán tudjuk, hogy hova vezethet el minket.”

 

Hungarianwobblers: „Miért pont Jerk? És miért ekkora? Ez utóbbit, nagyon fontos kérdésnek tartom, mert hazánkban még mindig sokan idegenkednek a nagyméretű csaliktól (köztük én is, bár már megtérőben vagyok).”

Nacsa Gábor: Mert ebből nem találtam olyat, nemcsak a magyar piacon, amire azt mondtam volna, hogy: Ez az, ez tökéletes azokra a szituációkra, amikor az úszó jerkek nem megfelelőek. Emellett azt gondolom, hogy a pergető társadalom fejlődött annyit, hogy már értékelni tudja az ilyen típusú csalival való horgászatot. És ez a csali különleges abban a tekintetben is, hogy nagyon érzékenyen reagál a kisebb rántásokra is, és vezethetősége a süllyedő csalik között is nagyon ritka. Tehát kezdőknek is merem ajánlani.

A mérettel kapcsolatban a meglátásom szerint ez a tökéletes méret a magyar vizekre! Nemzetközi összehasonításban alsó középosztálybeli, ami a méretet illeti.

Ha jól érzem, akkor nem nagyon hiszed, hogy ezeknek a csaliknak itthon van létjogosultsága…”

Hungarianwobblers: „Nem nagyon hittem (múlt időben)”– szólt az első igencsak tömör válaszom. Pár napra rá, már a nemrég faragott 147 mm-es wobblereimmel példálóztam. Majd jobban belegondoltam és be kellett látnom, hogy mostanában nagyon is gyakran találkozok ezzel a témával. Az egyre jobban széthorgászott hazai vizekben egyre nehezebb a normális méretű ragadozókat becsapni. Egy nagyobb falat, amit ráadásul trükközve tudunk behúzni, már csak a józan paraszti ész miatt is jó választásnak tűnik…

No de ne veszítsük el a beszélgetés kitérőkkel tarkított fonalát, ami logikailag a második kérdésemmel folytatódott, aminek valószínűleg nagyon sokan kíváncsiak a válaszára. Szerencsére bíztató információ-morzsácskákkal szolgált Gábor.

Hungarianwobblers: „A jövőben várható új méret, esetleg teljesen új típus?”

Nacsa Gábor: „Folyamatban van. Már készült test 85 és 135mm-es változatban. Tilalom után megkezdjük a tesztelését.”

Hungarianwobblers: „Mikor azon gondolkoztál, hogy belevágsz a faragásba, volt olyan „szakirodalom” amiből ötletet merítettél? Vagy azóta?”

Nacsa Gábor: „Leginkább az interneten böngésztem. De, hogy őszinte legyek inkább az erdőbe vittek, vagy félmegoldásokat adtak az ott látottak. Igazából csak a felületkezelés okozott gondot. A festés tekintetében kishazánk legjobb szakemberével van szerencsém együtt dolgozni. Ebben a tekintetben a legnagyobb kihívást vettük a nyakunkba. Mert nagy csukás csalit csinálni fából, megbízható felületkezeléssel nem olyan egyszerű. Nem elég csak hip-hopp legyantázni a godfathert és kész.”

Bár a bejegyzést megelőző, modern technikán keresztül zajló beszélgetés egy későbbi időpontban folytatódott, akarva sem tudtam volna jobb átkötést kiprovokálni. A Gábor által emlegetett szakember ugyanis ennél a pontnál kapcsolódott a beszélgetésbe.

Folytassuk hát a festésért felelős művész bemutatkozásával… és persze a kérdezz-felelek második felvonásával.

Szente-Szabó Ákos: A manufaktúrába kerülésem úgy történt, hogy mivel Gáborral jó ideje – úgy tíz éve – ismerjük egymást, és tudta, hogy mi a szakmám, illetve hivatásom, megkeresett a dologgal, én pedig rögtön rábólintottam.

Mivel aktív képzőművészként, pontosabban festőként működöm elsősorban, a kéz meg a szem adott volt hozzá. Ami új volt a dologban, az a technológia, mert olajjal, ecsettel vászonra és autófestékkel, pisztollyal fára festeni két nagyon más történet.

Szerencsére ma már rengeteg anyag fellelhető a világhálón a témában, így pár “how to” fotó és videó, meg némi kezdeti szárnypróbálgatás után már nem arra kellett figyelnem, hogy hogyan is tartsam a pisztolyt meg hogy mennyire nyomjam a gombot.”


Hungarianwobblers: „Honnan veszed ezeket az ötleteket, mert a sügér és bodorka színt leszámítva, közel sem szokványos színeket használsz? Kreatív embertől ilyet nem illik kérdezni, de a fenti kérdés azt is jelentheti, hogy mi ihlet meg?”

Szente-Szabó Ákos: „Alapvetően nem idegen tőlem meglepő elemek, motívumok egymáshoz kapcsolása a képeim festése során sem, és tulajdonképpen ez jelentkezik pl. a Wood-OO Lime vagy a Habanero színnél, amelyek sokkal jobban emlékeztetnek növényekre, az említett két színnél egy falevélre vagy pirospaprikára, mint valamire, amire vizeink ragadozói jellemzően táplálékként tekintenek.

A színhasználatomnál erősen befolyásoló tényező, hogy a hagyományos festészeti technikák szinte teljes skáláját kipróbáltam, használtam már, így az ezeknél szerzett tapasztalatok mentén erősen építek a tényleges és az optikai színkeverésre is.

A valóságalapú, halakat mintázó, nem fantáziafestéseket két dolog alakítja: egyrészt maga a hal – egy-egy minta első darabjának megfújását hosszabb gyűjtés, meg persze Gáborral való egyeztetés előzi meg.

A másik dolog az, hogy a csalipiacot, a különböző gyártók termékeit régóta figyelemmel kísérem, 2000. körül kezdtem pergetni, és azóta a wobblerek szerelmese vagyok.”

Nacsa Gábor: „Bocs, hogy beleszólok, de a legelején nekem határozott koncepcióm volt, hogy a klasszikus dolgokat, is gondoljuk egy kicsit újra, és azok mellett abszolút támogattam a rendhagyó dolgokat. És ezt első sorban Ákosra bíztam, némi megbeszélés után, és a végeredményt alakítottuk tovább, hogy mi az ami nagyon bejön egy új színen, mi az ami zavar, vagy ilyesmi.  A legtöbb színnek volt, és van evolúciója.”

 

Szente-Szabó Ákos: „A rengeteg amerikai, finn, lengyel, szerb, japán stb. gyártó wobblereit mindig olyan szemmel is néztem, hogy milyenek a felületi megoldások, a szemek, pikkelyek, mi az, ami nem csak a halakat tudja hergelni, hanem egészen egyszerűen szép is. Persze a szépségre nincs standard, viszont ahogy mindenkinek, úgy nekem is van rá egy személyes mércém.

Nagyon szeretem pl. a japán csalik végtelenül finom kidolgozottságát és a néha bizarr festéseiket, a “monoklis” szemeiket, illetve azt is, hogy mernek néha szögegyszerű mintákat piacra dobni. Ugyanakkor az “európai iskolára” is erősen odafigyelek, mert – egyelőre legalábbis – zömmel itt, az öreg kontinensen futnak a Godfather-ek.

Egy fontos dolgot megemlítenék még egyfajta zárszó, egyben afféle “ars poetica” gyanánt: természetesen sokat egyszerűsítene a dolgunkon, ha tamponnyomást vagy matricázást használnánk, ám a felületek gépies létrehozása némiképp megölné a sügereink, keszegeink, makréláink, piranhaink “lelkét”, emellett gátja is lenne annak a fajta evolúciónak, amit Gábor említett. Ha egymás mellé tesszük néhány csalink korai és jelenlegi darabjait, rengeteg különbséget fedezhetünk fel, és meglátásom – illetve hál’ Istennek a visszajelzések – szerint a változások jó irányba történtek. A csalifestés varázsa számomra többek között abban is áll, hogy olyan módon van jelen benne az emberi tényező, hogy nem válik idegőrlő “szalagmunkává”, aminél az ember örül, hogy letudta és vége a “műszaknak”, hanem egészen egyszerűen passzió és játék.”


Huhh, álljunk meg egy percre! Jó sok infó mi? 😉 És még nincs vége. Mert, bár a bejegyzés-sorozat kötetlen voltát nem akarom a jövőben sem túl sok kötelező elemmel beszabályozni, van egy rész, amire nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam. Talán ezen visszajelzések gazdái lesznek a legboldogabbak, hogy most a Mesterek számának növekedésével a műhelytitkok száma is nőtt, nem is akárhogy. Gábor tanácsai egyfajta motivációs mondatokként is szolgálhatnak, érdemes megfogadni őket, épp úgy, mint kipróbálni az Ákos által felvázoltakat:

+1 műhelytitok

Gábor: „Fából nem létezik 2 egyforma csali, max összetéveszthetően hasonló.”

„+2 műhelytitok. Egy csalitípus sosincs kész, mindig lehetne rajta fejleszteni, maximum azt mondjuk hogy a jelenlegi fejlettsége elegendő ahhoz, hogy egy jó csali legyen.”

Ákos: „A festéshez használt sablonjaim átlátszó vastagabb fóliából készülnek. A mintát néha számítógépen tervezem, néha szabadkézi rajzolással, papíron, de volt olyan is, aminek a kontúrjait magán a csalin rajzoltam meg ceruzával.

A gépi tervet kinyomtatom, és a printre vagy a másik két esetben a rajzra fektetem a fóliát. Mindig jelölök rajta két fix pontot (ez a csali orra és a vége), majd alkoholos filctollal átrajzolom, aztán jöhet nagyon jó fénynél a schnitzer meg az üveglap, amin vágok.

A schnitzer hiperéles kell, hogy legyen, mert a fólia meg tudja vezetni az élét, és rossz eszközzel amúgy is nyűg dolgozni.”

Íme az a bizonyos sablon:

Végül ráadásnak egy új szín születésébe is bepillantást nyerhettek (velem együtt, aminek kimondottan örülök, mert nem egy szokványos festésről van szó):

Cruelbaits

A csalik fogósságáról bármennyire is hihetetlen most nem fogok beszélni. Egyrészt a saját példányom sincs még olyan régen nálam, hogy csukák elé vethettem volna. Másfelől nem hiszem, hogy a fenti információ-cunami után bármi is magyarázatra szorulna. Plusz ott van a csali Facebook oldala, a jobbnál-jobb képekkel.  Szóval ami késik, nem múlik tarja a bölcs mondás, így biztosak lehettek benne, hogy a Pató Pál uras mondás ellenére is, lesz még a blogomon tátva maradt csukaszáj, benne egy Godfatherrel…

Reklámok

4 thoughts on “Magyar Wobblerfaragó Mesterek V. rész – Cruelbaits

  1. Üdv Géza!

    Vagy a csali fb oldalán privát üzenetben, vagy keresd meg a profilom, és ott üzenj nekünk. Ott meg tudjuk beszélni a lehetőségeket, és a részleteket.

    Üdv

    Nacsa Gábor!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s