Rajnai Rotter Csaba: Te leszel kis unokám…

Rajnai Rotter Csaba

Te leszel kis unokám…

A víz felett könnyű pára lebegett. A tihanyi apátsági templom kettős tornyának csak a kontúrjai látszottak. A Balaton tükre és a levegő egybefolyva végtelen messzeségnek tűnt. Még a szellő sem rebbent, s a tó egyetlen, nagy, tükörként verte vissza a kelő nap vöröses sugarait. Az öregember mélázva meredt a távolba. Vízbe vetett horgai meg sem mozdultak a csendes, nyári reggelben. Az idén leszek hetven – gondolta – és már hat évtizede vallatom a tavat, hogy ad-e halat, vagy nem. Elrohant ez a hatvan év, csak a magány, az ne lenne!

Keskeny Ferenc itt született a Balaton melletti kis faluban. Gyermekként nap, mint nap a vízparton bóklászott. Akkor még nem értékelte ezt a csodálatos tüneményt, csak egyszerűen elfogadta, mint természetes dolgot, mint ahogyan a többi falusi esemény is természetes volt számára. Aztán elkerült a városba, Veszprémbe inasnak, s egy időre vége szakadt a mindennapi kapcsolatnak közte és a nagy víz között. Horgászni is egészen kicsi gyermekként kezdett el. Természetesen engedély nélkül, s így a tiltott tevékenységgel járó izgalom is fűtötte, hogy naponta megízlelje a halfogás gyönyörűségét. Később, mikor ismét visszakerült a faluba asztalos segédként apja műhelyébe, újra csak hatalmába kerítette a szenvedély. Korán nősült, alig volt 23 éves, mikor oltár elé vezette nagy szerelmét. A gyermekáldás sem sokáig váratott magára. Az első házassági évfordulón már ott sivalkodott az általa készített bölcsőben a fia. Úgy érezte, hogy a boldogságához már semmi sem hiányzik. Aztán jött a háború, és vele a tragédia. Egy szombati délutánon kinn kötözték a szőlőt a hegyben, mikor egy magányos, sérült bombázógép elhúzott a falu felett. Három kisebb bombát dobott le, mielőtt a Balatonba zuhant volna. Az egyik a szülői házra esett. Egyszerre vesztette el szüleit és a náluk játszadozó tízéves fiát, Gyurikát. Felesége a fájdalomba belezavarodott, és ő is csak annak köszönhette ép eszét, hogy az asszonyról kellett gondoskodnia. Nem tudott foglalkozni a fájdalmával, a megélhetés és az asszonnyal való törődés, minden idejét felemésztette. Így telt el harminc év, s ő lassan mindinkább befelé fordult. Már csak a Balaton és a horgászat jelentette számára az örömet és boldogságot. Öt éve, hogy az asszony is követte kicsi fiát az ismeretlen, de talán boldogabb világba. Azóta egyedül él, s ha az idő engedi, kinn van a vízparton.

Na, ma sem lesz semmi érdemleges – mormolta maga elé. Még egy órát várok, s aztán irány haza! Úgyis le kell szedni a borsót, hogy holnap a piacra időben kiérjek vele – tette még hozzá, és komótos mozdulatokkal rágyújtott. Mélyen leszívta a füstöt, és apránként kis füstkarikákat eregetve fújta ki ismét. Kalapját levéve megtörölte izzadó homlokát egy kockás zsebkendővel. Meredten bámulta az úszókat, mikor egy csengő gyermekhangra riadt fel:

– Bácsi, lehet itt nagy halat fogni? Tetszik tudni, az anyukám nagyon szereti a halat, és megígértem neki, hogy fogok egy nagyot vacsorára – hangzott a kérdés utáni magyarázat.

Lassan oldalra fordította fejét, és alaposan szemügyre vette a mellette álló tízéves forma kisfiút. Egy nyúlánk, vékony, szőke, göndör hajú gyermek állt előtte. Szeme, mint két világító kék drágakő, úgy csillogott a reggeli verőfényben. Arcát az orra mellett apró szeplők díszítették. Kezében egy viharvert ócska nádbot volt, rajta erős horgászzsinór és aránytalanul nagy úszó, a másik kezében pedig egy ütött-kopott iskolatáska himbálódzott. A gyereken csak egy kicsi fürdőnadrág volt.

– Hát, halat, azt lehet fogni, hogy mekkorát, az a szerencsétől függ – válaszolta röviden, és ismét a saját horgászkészségét kezdte bámulni.

– Hová kell dobni a horgot? – jött az újabb kérdés.

– Ahová csak akarod, de hagyjál engem békén – szólt a gyerekre és magában morogva elfordult felőle.

– De igazán nem tudom, hogyan kell nagy halat fogni. Legyen szíves, tanítson meg rá, hogy az anyukámnak vihessek haza halat! Tetszik tudni, nagyon szereti.

– Mondtam már, hogy ne zavarj! Nehéz ezt megérteni?! Nem érek rá a gyerekekkel vesződni, sok a dolgom.

– De hiszen nem is tetszik dolgozni, csak horgászni tetszik, mint ahogyan én is szeretnék, de nem tudok. Még csak három napja lakunk itt a faluban, és még nem tanultam meg a halfogást. Az apukám sokat fogott, de két hónapja elütötte egy autóbusz, és meghalt. Anyukám meg itt kapott munkát a téeszben, azért költöztünk ide. Én meg azt ígértem neki, hogy viszek haza halat – hadarta el remegő hangon egyszuszra a fiúcska, miközben könnyes szemmel nézett az öregemberre.

 

Az öregben, mintha valami mélyről jövő fájdalom kereste volna a kiutat, olyan érzés kezdett eluralkodni. A szöszke haj, a nagy, könnyes, kék szemek láttán elbizonytalanodott. Olyan, mint Gyurika volt! – döbbent rá a hasonlóságra. Ilyen lehetne a kis unokám is, ha nem történik az a szerencsétlenség – fűzte tovább a gondolatot. Árva szegény, nincs neki apja, nekem meg nincs unokám. Hát akkor majd én ráfigyelek – döntött, és már enyhültebb hangon kezdett a gyerekkel beszélgetni.

Megmagyarázta neki, hogy az a bot, amit hozott, nem alkalmas a horgászatra. Odaadta az egyik botját, és hosszasan elmesélte neki, mit kell tenni, ha a póta elmerül a vízben. Közben apránként megvilágosodott előtte a gyermek családjának története is. A szülei a Bakony egyik kis falujában éltek az apja haláláig. Ott volt a Tsz-ben agronómus a családfő, az anyja pedig könyvelőként dolgozott a tanácson. Nagyszülei már nem éltek egyik ágon sem, így apja halála után nem kötötte semmi sem a bakonyi községhez őket. A szolgálati lakásból is ki kellett költözni, s így kerültek ide a faluba, ahol az asszony, állást és egy kis házat kapott szolgálati lakásként a Tsz-től. Az öreg szíve összeszorult a hallottak után. Mennyi nyomorúság érte ilyen fiatalon! – sóhajtott nagyot, s gyengéd pillantást vetett a gyerekre.

 

– Figyelj már, Marci! Az úszód elmerült! – reccsent a bámészkodó fiúra. A gyerek ijedten kapaszkodott a horognyélbe, majd nagy lendülettel bevágott, ahogyan az öreg Ferenc magyarázta neki. A vízből egy tenyérnyi dévérkeszeg repült át a fejük felett, és a zsinór a mögöttük álló alacsony fűzfa ágaira tekeredett.

– Na, most aztán mászhatsz fel a fára, hogy kiszabadítsad a zsinórt. Nem ostor ez, hogy úgy csapkodjál vele, mint a cirkuszi idomár – dörmögte az öreg Ferenc. Finoman, érzéssel kell bevágni! Akkor kell erősebben meghúzni, ha érzed a komoly ellenállást – tanította a gyereket.

Az ifjú horgász nagy komolysággal figyelte az idős ember okítását, és a következő kapásnál már villámgyors mozdulattal vágott be. Ismét egy keszeg akadt a horogra, de ez már valamivel termetesebb jószágnak bizonyult. Nagyokat hallgatva ültek egymás mellett, és az egyre erősödő napsütésben kissé el is álmosodtak. Marci a negyedórás eseménytelen várakozást megunva a közeli nádas lakóit kezdte szemlélgetni. Kis szárcsák úszkáltak ott az anyjukat követve és egyfolytában beszélgettek: pííí-pííí-pííí. Bohókás látvány volt, amikor a kicsik utánozva az anyjukat “fejen álltak” a vízben. Marci teljesen megfeledkezett a horgászatról.

– Marci, hol jár az eszed?! A botot is viszi már a hal! – förmedt rá az öreg. A gyerek ijedten kapott a bot után, és bevágás nélkül megpróbálta kifelé tekerni a zsinórt. A bot azonban karikába görbült, és szinte ellenállhatatlan erővel kezdte a gyermeket a vízbe vonszolni.

– Mit tegyek, Feri bácsi?! – kiáltott rémülten. Nem bírok vele, elmegy!

– Add ide, majd én kiveszem – válaszolta az, és a botot megragadva komótosan fárasztani kezdte a nagy halat. Eleinte kénytelen volt egy kevés zsinórt adni neki, majd lassan, szinte méterről-méterre lopta vissza a lehúzott damilt. Úgy negyedóra múltán sikerült a parthoz édesgetni a pontyot. Gyors merítés, és a hal már a gyepen tátogott.

– Na ez megvolna! Legalább nyolc kilós. Ennek majd örül az anyukád – mosolygott Marcira. Látod, nem kellett volna kapkodni, ha odafigyelsz! Még szerencse, hogy mélyen benyelte a horgot és így nem tudott leszakadni.

– Igazán oda tetszik adni?

– Persze, hogy oda, hisz te fogtad! – jött a válasz. Én csak kivenni segítettem. Ha sokat gyakorolsz, akkor már neked sem lesz nehéz megbirkózni egy ilyennel. De most aztán gyerünk, mert mára elég volt a horgászatból és még sok munka vár rám! A halat majd este átviszem hozzátok – fűzte még hozzá.

 

Így indult a barátság az öregember és a gyerek között. Az egész nyarat végig horgászták, ősszel pedig az iskola után vallatták a partmenti nádasokat nap, mint nap.

Október végén, az egyik délutánon nem jött Marci a szokott helyre. Az öreg mormogott egy ideig, majd pár óra múltán összecsomagolta a készséget és haza indult. Útja Marciék háza előtt vezetett el. Szokatlanul csendes volt az udvar, még a tyúkok sem kapirgáltak rajta, pedig azok mindig szabadon járkáltak napközben. A szomszédasszony éppen a járdát seperte, s így tőle kérdezte meg, nem tud-e valamit Marciról. Az asszony kezeit összecsapva kérdezett vissza:

– Hát nem tudja? Az éjszaka jött a mentő és elvitte Marcit a veszprémi kórházba. Valami nagy baj lehet, mert az anyja végig sírt, amíg a mentőbe tették a gyereket. Ő is vele ment.

 

Az öreg Ferencet villámcsapásként érte a hír. Lépteit megnyújtva sietett haza, és gyors kapkodással öltözött át. Rohant a buszhoz, hogy még időben elérje. A kórházba érve közölték vele, hogy a sebészetre vitték Marcit, de most nincs látogatás, csak a közeli hozzátartozók mehetnek be. Reszkető kézzel egy százast csúsztatott a portás markába, és rohant a sebészeti osztályra. Ott az ügyeletes nővér elmondta, hogy Marcit heveny vakbélgyulladással még az éjszaka megműtötték.

– Megnézhetem? – kérdezte az ápolónőt.

– Csak pár percre mehet be, bácsikám. Nehogy a doktor úr észrevegye, mert akkor a fejemet veszi! – válaszolt a fiatal nővér.

A zsúfolt kórterembe lépve azonnal a szemébe tűnt Marci édesanyja, aki a gyermek ágya mellett üldögélt egy széken.

– Jó napot kívánok, hogy van a gyerek? – üdvözölte az asszonyt.

– Már jól, csak még gyenge! Biztos örülni fog magának, Feri bácsi. Álmában a horgászatról beszélt.

Ekkor, mintha csak megérezte volna Marci, révedezve kinyitotta a szemét.

– Csókolom nagypapa! De jó, hogy eljöttél, most már biztos gyorsan meggyógyulok, és akkor ismét horgászhatunk együtt – suttogta a gyermek, és kis kezével szorosan belekapaszkodott az öreg kérges markába. Ugye, a nagy csukát még nem fogta ki senki sem? – tette még hozzá akadozva, és ismét mély álomba merült.

Az öreg még hosszasan nézte a sápadt, vékony kis arcot, majd bólintott és lassú léptekkel kiment a kórteremből. Már sötét volt, mikor a házához érkezett. Az ég kitisztult, és a hunyorgó, kékes fényű csillagok mintha Marci szemével kacsingattak volna rá az égboltról. A ház felé lépdelve magában mormogott: azt mondta nagypapa! Te leszel, aki kifogja a nagy csukát, kis unokám! Ígérem neked, Te leszel az!

 

/* Hungarianwobblers: nézek magam elé, a monitor felé, teljesen tanácstalan vagyok mit írjak. Mikor meghirdettem ezt a pályázatot nem számítottam rá, hogy ilyen komoly novellák érkeznek majd be. Ha akkor jó egy novella, ha magával ragad, felkavar, majd elgondolkoztat, akkor ez a mű jó. Nagyon jó!

Reklámok

15 hozzászólás

  1. Érdekes, egyúttal jellemző, hogy a horgásztémájú írásokban igazából az emberi történések aratnak sikert. Igaz, ez látszik kiveszni leginkább a fizetős horgászmédiából, tisztelet a létező, ám ritka kivételnek. Remek dolgozat ez is, gratulálok a szerzőjének!

    • Ez így van, az ilyen jellegű írásoknál általában nekem a “hatásvadász” szó jut eszembe. Mielőtt bárki felhorkanna: közel sem a szó rossz értelmében, ez egy zseniális iromány! De pályázatot (és szimpátiát) elég nehéz nyerni a “bevágtam oszt vitte a botot a tízes nyurga” stílusú, kizárólag a szakmai részt megragadó pályaművekkel. Kell egy kis érzelem, kell egy kis tragédia, hogy megragadja az embereket a dolog. Legalábbis az igényesebbeket. Ez is egyfajta hatásvadászat, hiszen a közönség emberi oldalára próbálunk hatni. Viszont ez könnyen átcsap egy igénytelen erőltetett giccsbe (blogvonalon is látunk ilyet néha), ami itt nem történt meg, mert csillagos ötös lett a sztori.

      • Mi már beszéltünk ilyesmiről Balu. Szerintem ez az írás is egy novelláskötetbe való. Messzemenően túlmutat egy blogbejegyzésen. Soha az életben nem leszek képes még csak hasonlót sem írni. szerintem pont ez különbözteti meg a bloggerek nagy részét az íróktól. Szerencsére bőven akad olyan kivétel, aki mindkét fronton zseniálisat tud alkotni!
        Gratulálok az Írónak!

      • Teljesen egyetértek veled, Feri. Érdemes lenne összeszedni őket és csinálni belőlük egy digitális valamit, kint amilyen a magazinunk volt.
        A baj ott kezdődik, mikor túlsúlyba kerül az érzelgősség meg a giccs. Baromira érezhető, engem nagyon zavar, mert az “író” kifejezetten a hatás kedvéért nyúl ezekhez az eszközökhöz (jó példa: hálivúdi “igaz történetek”). Nem győzöm hangsúlyozni: EZ nem olyan írás. 🙂 Ahogy múltkor Lacié sem volt olyan. Ezeket élmény olvasni, nagyon nehéz lesz választanom a kettő közül. 🙂

      • Teljesen igazad van. A hollwoodi recept, vegyél egy gyereket, vagy egy kiskutyát, és a siker biztosítva van. Mondjuk én nem ezért választottam a főhősnek két személyt mert hatást akartam elérni, hanem arra szerettem volna rámutatni, sok megkérgesedett szív mögött milyen tragédia húzódik, és hogy ennek ellenére sem lehetetlen annak kinyitása.

  2. Remek írás, … kemény volt olvasni, egy kicsit magamra ismertem, bár nem kékszemű gyerek voltam és a bácsit Lajos bácsinak hívták, neki nem született gyereke, a vakbélműtét is stimmelt, csak ő nem jött látogatni és mindez a Tisza mellett történt, valamikor a ’70-es évek elején. Köszönöm hogy megosztottad!

  3. Kiírták már az irodalmi pályázatot?
    Tavaly én is pályáztam. Megfeküdte a gyomrukat a II. VH-s magyar leventéről (nagyapám) szóló (minden szavában igaz és megtörtént) történet. 330 pályázó volt, a legjobb 50 kapott lehetőséget a megjelentetésre. Természetesen nem kerültem be, aminek utólag elnézve a neolibsi trágárkodó értelmetlen fércműveket, még örültem is. Viszont nem adom fel(én sem), s keresem a lehetőségeket egy-egy novellám megismertetésére. Ezért is kérdeztem rá, hogy történt-e már kiírás irodalmi pályázatra!
    😎

    • Pár éve pályáztam egy verssel, a zsűri ájuldozott a téma, a ritmus, a rímek, a megformálásának korszerűségén, ennek ellenére nem fértem bele még az első harmincba sem. A nyertes vers kapcsán ajánlottam nekik Hegedűs Géza Költői mesterség c. jeles művét, mert abból megtudhatják miért nem vers az, amit győztesnek kihoztak. Azóta nem pályázok. Persze válaszra sem méltattak.

      • Azon nem kívánok indulni. Kb. 15 éve küldtem nekik egy novellát megjelentetésre, de még csak nem is válaszoltak. Ezért aztán nem foglalkozom velük.

  4. Ja. Értem.
    A MAHOR-os pályázaton egy ideig gondolkodtam. De nem ment az írás. Erőltetettnek éreztem. Inkább maradt a blogírás. Az olajozottabban megy. 😆
    Meg aztán nem szívesen tolom más szekerét. Ahhoz én is öreg vagyok már!

    Bár a másik vonalon még próbálkozok itt-ott, hátha…
    😎

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s